Minden gyermek és felnőtt szorong néha. A félelem az ismeretlentől, az elszakadástól, az új helyzetektől vagy akár egy póktól természetes reakció. Ha azonban a félelmek gyakran jelentkeznek, túlzottak az adott élethelyzethez képest, és már a gyermek mindennapjait, kapcsolatait vagy iskolai beválását is megnehezítik, akkor érdemes komolyan venni a jeleket.

Miért lehet jelen a szorongás a gyermekeknél? Miben különbözik ez a szorongás a felnőttekétől?

A gyermekek szorongása gyakran eltérően jelenik meg, mint a felnőtteké. Mivel a gazdag szókincs és megfelelő önreflexió is feltétele az önkifejezésnek, sokszor még nem tudják pontosan megfogalmazni, hogy mi bántja őket, a szorongásuk így inkább testi tünetekben (pl. hasfájás, fejfájás), viselkedéses jelekben (sírás, visszahúzódás, túlmozgás, dühkitörések), vagy alvási és evési nehézségek formájában jelentkezik.

A szorongás hátterében gyermekkorban gyakran állhat fejlődési sajátosság – például az óvodáskorra jellemző szeparációs szorongás, ami egy életszakaszban rendben is van (amikor a gyermek nehezen válik el szülőjétől) –, de sok esetben idegrendszeri vagy érzékszervi éretlenség is meghúzódhat a mélyben. Ha az idegrendszer túlérzékenyen reagál a környezet ingereire (pl. hangokra, fényekre, érintésre), és nem tudja megfelelően szabályozni azokat, az állandó készenléti állapotot hozhat létre – ez pedig könnyen szorongáshoz vezethet. (Ezt hívjuk szenzoros túlterhelődésnek.)

A kutatások szerint a szorongó gyermekek gyakran nehezen tudják elengedni az aggasztó gondolatokat, figyelmi fókuszuk túlságosan ráirányul ezekre. A szorongás kialakulásában egyszerre játszanak szerepet öröklött (genetikai) és környezeti tényezők – de fontos hangsúlyozni, hogy ez nem sorsszerűen bekövetkező következmény, hanem inkább az öröklött hajlam és a környezeti tényezők kölcsönhatása. A gyermek folyamatosan tanul környezete reakcióiból és megküzdési stratégiáiból. Ha például a szülő is gyakran aggodalmaskodik, túlfélti a gyermeket, vagy kevésbé hisz abban, hogy ő meg tud birkózni a nehézségekkel, az erősítheti a gyermek bizonytalanságát – még akkor is, ha ezt nem mondja ki, csak nonverbálisan (gesztusokkal, mimikával, viselkedéssel) közvetíti.

A kisgyermekeknél leggyakrabban szeparációs szorongás, specifikus fóbiák (pl. sötétségtől, valamilyen állattól való félelem) és szociális szorongás (mások előtti szerepléstől, kapcsolatteremtéstől való félelem) fordul elő. Kamaszkorban viszont már gyakrabban jelennek meg a felnőttekre jellemzőbb formák is, mint a pánikroham, agorafóbia (nyílt terektől vagy zsúfolt helyektől való félelem), vagy a generalizált szorongás (amikor a gyermek sokféle dolog miatt aggódik, állandó feszültségben él).

Hogyan vehetjük szülőként észre, ha a saját gyermekünk is szorong?

Fontos tudni, hogy a gyermeknek nem kell mindig boldognak lennie – az érzelmek természetes váltakozása az egészséges fejlődés része. Ugyanakkor a kiegyensúlyozott gyermeket általában egyfajta alapvető derű, nyitottság jellemzi. Ha ez hirtelen eltűnik, és a gyermek viselkedésében változást tapasztalunk, érdemes megállni és elgondolkodni, mi állhat a háttérben.

Az egyik legfontosabb jel a viselkedés megváltozása. Ha egy korábban játékos, érdeklődő gyermek hirtelen visszahúzódóbb, csendesebb lesz, vagy épp ellenkezőleg: túlpörög, ingerlékeny, nehezen kezelhető, az figyelmeztető jel lehet.

A szenzoros eredetű szorongás nem mindig jelenik meg klasszikus félelmek formájában. Előfordulhat, hogy a gyermek kerüli a zajos, zsúfolt tereket, nem viseli el bizonyos ruhadarabok anyagát, nehezen tűri a hajmosást, túlérzékeny a fényekre vagy hangokra – ezeket a társadalom tévesen bélyegzi „kényeskedésnek”, mert jellemzően az idegrendszer túlterheltségére adott rejtett válaszok. A szenzoros érzékenység (amikor az agy nehezen szűri meg a beérkező ingereket) gyakran társulhat szorongással, így érdemes felmérni és fejlesztéssel segíteni az idegrendszeri érés folyamatát.

Szülőként érdemes megfigyelni azokat az életterületeket, ahol a gyermek általában kontrollt él meg – azaz képes hatással lenni a saját működésére. Ilyen lehet például:

• a szobatisztaság (különösen, ha megjelennek visszaesések, ürítési zavarok – például székrekedés vagy stresszhelyzetben hasmenés) – az elhúzódó szobatisztaság azonban jellemzően nem szorongásos, hanem idegrendszeri tünet.
• az étkezési szokások változása (válogatósság, étvágytalanság vagy kontrolláló evés),
• illetve a viselkedés (alkalmazkodás, dührohamok, túlzott önszabályozás).

Gyakori testi és viselkedéses jelek, amelyek szorongásra utalhatnak:

• Ismétlődő hasfájás, fejfájás, hányinger (orvosi ok nélkül),
• alvászavarok, rémálmok, éjszakai felriadás,
• önnyugtató, ismétlődő mozgások: körömrágás, bőrpödrés, hajcsavargatás, krákogás
• korhoz nem illő vagy túlzott maszturbáció, különösen stresszhelyzetekben – a szülők gyakran tabuként kezelik, azonban ez is lehet a szorongás egyik önmegnyugtató formája,
• fokozott aggódás, gyakori kontrolláló kérdések („Mi lesz, ha…?”, „Mi van, ha nem sikerül…?”),
• túlzott hibakerülés, lassú munkatempó, gyakori újrakezdés (például radírozás),
• perfekcionizmus, túlzott szabálykövetés – ez elsőre akár dicséretesnek is tűnhet, de szorongás is állhat mögötte,
• visszahúzódás, túlzott alkalmazkodás vagy épp dacos, ellenszegülő viselkedés – ezek gyakran a belső feszültség kifejeződései.

• gyakran a belső feszültség kifejeződései.

Fontos tudnunk, hogy ha mi magunk is szorongó beállítódásúak vagyunk, nehezebb észrevenni, hogy gyermekünk viselkedése eltér az optimálistól, hiszen számunkra ezek a reakciók ismerősek, nem tűnnek kirívónak. Éppen ezért különösen fontos a tudatosság és az önreflexió, illetve az, hogy szükség esetén nyitottak legyünk szakemberhez fordulni.

A szorongás felismerése nem azt jelenti, hogy baj van, hanem lehetőség arra, hogy a gyermek segítséget kapjon ahhoz, hogy újra biztonságban érezze magát a világban – önmagához és a környezetéhez kapcsolódva.

Mik lehetnek a szorongás okai különböző korosztályokban, és ezek hogyan mutatkoznak meg a gyermekünkben?

A szorongás nemcsak pszichés eredetű, hanem sok esetben érzékszervi túlterhelésből, idegrendszeri éretlenségből fakad, és az adott életkorra jellemző fejlődési kihívásokkal együtt jelenik meg. Az okok és tünetek így minden életkorban másként mutatkozhatnak meg.

Bölcsődés – óvodás kor

Ebben az életkorban természetes és gyakori a szeparációs szorongás: a gyermek nehezen viseli az elválást, sírással, kapaszkodással, alvási nehézségekkel vagy testi tünetekkel (pl. hasfájás, hányinger) reagálhat az új helyzetekre. Fontos azonban megjegyezni, hogy nem minden szeparációs nehézség kapcsolati eredetű.

Sok kisgyermek számára a bölcsődei–óvodai környezet érzékszervi szempontból is megterhelő lehet. A zajos, zsúfolt tér, az idegen hangok, szagok, ízek vagy a vizuális ingerek halmozódása túlterhelheti az idegrendszert. Ebben a korban még csak alakulnak a szabályozási képességek, így a túl sok inger könnyen vezethet feszültséghez, viselkedéses reakciókhoz.

A társakhoz való kapcsolódás, az új szociális és viselkedési szabályok megtanulása is kihívás lehet, de ezek mind fontos fejlődési lehetőségek, ha a gyermek megfelelő támogatást kap. A pedagógusok tapasztalata sokat segíthet a sajátosságok korai észlelésében, ezért érdemes figyelni a visszajelzéseikre.

A szorongás ebben a korban gyakran jelenik meg:

• önszabályozási nehézségként (pl. alvás-, evészavar, gyakori kiborulások),
• specifikus fóbiákban (leggyakrabban a sötéttől való félelem),
• vagy szokatlan rettegés formájában (pl. háztartási zajoktól, esőtől, elemes játékoktól), amelyek mögött akár szenzoros érzékenység is meghúzódhat.

Kisiskolás kor

Az iskolakezdéssel új szorongásformák jelenhetnek meg, melynek az iskola az oka, hanem a megváltozott élethelyzet, amiben már nagyon fontos a gyermek számára a beilleszkedés, a teljesítmény és a csoporthoz való tartozás. Gyakori ebben az életkorban a teljesítményszorongás, hibázástól való félelem, valamint a túlzott megfelelési vágy,
amelyeket fokozhatnak az iskolai elvárások, a kevés sikerélmény vagy a gyengébb önértékelés. A gyermek elkezdi másokhoz mérni önmagát, és érzékenyebbé válik a visszajelzésekre is.

Az ebben az életkorban jelentkező szorongás gyakran testi tünetekben mutatkozik meg: fejfájás, hasfájás, fáradékonyság, alvászavar. A viselkedés is változhat: túlkontrollálás, túlzott megfelelés, feszültség vagy visszahúzódás jelenhet meg.

Idegrendszeri szempontból érdemes figyelembe venni, hogy:

• a szenzoros feldolgozási nehézségek már a tanulási teljesítményben is megjelenhetnek (pl. vizuális túlterhelés olvasáskor, auditív nehézség a tanító követésében),
• a gyermek gyakori, hogy túlterhelt és kimerült lesz egy iskolai nap végére,
• a figyelmi és szabályozási nehézségek nem mindig viselkedészavar eredetűek – sokszor az idegrendszeri éretlenség, túlingerlődés húzódik meg a háttérben.

Serdülőkor

A serdülőkor a testi, pszichés és szociális változások időszaka. A szorongás egy része ebben az életszakaszban természetes, hiszen az identitáskeresés, a kortárskapcsolatok újrastrukturálódása és az önállósodás érzelmi megterheléssel jár. Ugyanakkor az eddigi életszakaszokban kialakult mintázatok most még jobban előtérbe kerülhetnek.

Sok serdülőnél a szorongás nem látványosan, hanem burkolt formában jelenik meg:

• ingerlékenység, bezárkózás, motiválatlanság,
• a testi tünetek továbbra is fontos jelzések (pl. gyomorgörcs, fejfájás, étvágytalanság),
• továbbá nem ritka az önsértő viselkedés és alvászavar.

Kiemelt pszichés területek serdülőkorban:

• önértékelési zavarok, testkép-problémák (pl. „nem vagyok elég jó”, „nem tartozom sehová”),
• szociális szorongás, különösen szereplési, megszólalási helyzetekben, vagy kortárskapcsolatokban,
• perfekcionizmus, amely túlzott megfeleléshez vagy teljes elkerüléshez vezethet.

A háttérben gyakran olyan, korábban kezeletlen érzékenységek is állhatnak, amelyek az idegrendszeri fejlődés során nem kaptak elég figyelmet:

• hallási érzékenység miatti kimerültség a zajos iskolai környezetben,
• vizuális túlterhelés, ami nehezíti a koncentrációt, társas térben való eligazodást,
• interoceptív zavar, amely miatt a belső testi érzetek (pl. feszültség, éhség, fájdalom) megértése bizonytalan.

Mindez nem jelenti azt, hogy a kamasz „problémás”, hanem inkább azt mutatja, hogy most van itt az ideje annak, hogy ezek a rétegek felszínre kerüljenek, és akár szakember segítségével átkereteződjenek, új szabályozási lehetőségekkel egészüljenek ki.

Hogyan beszéljünk róla, hogyan segíthetnénk a gyermekünknek anélkül, hogy elijesztenénk?

A legfontosabb a jelenlét, a hiteles, elfogadó odafordulás. Ne kérdőjelezzük meg a gyermek érzéseit, még ha „kicsinyesnek” vagy „irracionálisnak” tűnnek is felnőtt szemmel. Ehelyett mondjunk ilyesmit: „Látom, most nehéz neked. Szeretném megérteni, mi bánt.”

A gyermekek akkor nyílnak meg, ha nem kapnak azonnali tanácsokat, hanem előbb megtapasztalják: értem őt, mellette vagyok. A kisebbeknél a játék, rajzolás, történetmesélés lehet a legjobb eszköz a szorongás oldására.

Fontos, hogy ne kerüljük el azokat a helyzeteket, amikben a gyermek szorong – de ne is kényszerítsük őket erőből. Segítsünk neki abban, hogy kis lépésekben, biztonságban tudjon szembenézni a félelmeivel. Ez fejleszti az optimális megküzdőképességet.

Mikor érdemes pszichológus segítségét kérni?

Ha a szorongás huzamosabb ideig fennáll, és akadályozza a gyermek hétköznapi életét (például nem tud elaludni, korábbi életszakaszok problémái visszatérnek, romlanak a társas kapcsolatai, gyakran fáj a hasa vagy a feje), érdemes szakemberhez fordulni.

Gyermekpszichológusként komplexen tekintek ezekre a helyzetekre: nemcsak a lelki hátteret vizsgálom, hanem azt is, hogy van-e idegrendszeri éretlenség vagy szenzoros érzékenység, ami hosszú távon fenntarthatja a szorongást. A legjobb támogatás az, ha a gyermekre nemcsak viselkedéses, hanem testi, idegrendszeri és érzelmi egészként is rá tudunk látni és egyszerre segíteni minden elakadásában.

A szorongás nem „gyengeség”, hanem gyakran egy túlterhelt idegrendszer vészjelzése. Ha ezt időben észrevesszük, és megfelelő környezetet, ritmust és támogatást tudunk nyújtani, a gyermek visszatalálhat belső egyensúlyához – és megtanulhatja kezelni a kihívásait.

És végül: ha magunkon is felismerjük a túlterheltség vagy szorongás jeleit, merjünk magunknak is segítséget kérni! A saját jóllétünk nem csupán fontos, hanem hatással van gyermekünk működésére is – a legnagyobb támogatást gyakran azzal adhatjuk, ha mi is jól vagyunk.